Lapszámok

Cikksorozatunkban folytatjuk annak az izgalmas építőanyagnak a történetét, amely mára a legfontosabb építőanyaggá, egyben a földön a víz után a legnagyobb mennyiségben használt anyaggá vált. A római kort követően áttekintettük a középkor történetét, majd az előző részben eljutottunk a beton legújabb kori felfedezéséig, amelyben feltártunk egy terminológiai tévedést, miszerint a „románcement” neve szerintünk helyesen Parker-féle római cement. Mielőtt folytatnánk a beton legújabb kori történetét, időben térjünk vissza a kezdetekhez, fedezzük fel egy kevéssé ismert népcsoport tevékenységét és tudását, amely a Földközi-tenger térségében megelőzte a rómaiakat és bizonyára hozzájárult a nekik tulajdonított ismeretek kialakulásához. Az általuk létrehozott civilizáció megismerése napjainkban is tart és még bizonyára sok meglepetést tartogat számunkra.

A nabateusok az ókori Arábiában éltek egy olyan törzs leszármazottaiként, amelyik Arábia déli részéről (Sába) a Földközi-tenger partján fekvő északi, sivatagos területek felé vándorolt, majd a jellegzetes, vándorló nomád életformájával felhagyva magasan fejlett, vegyes etnikai összetételű civilizációt hozott létre. A nabateusok kultúrája egy évezreden keresztül fennmaradt a mostoha sivatagi körülmények között, és képes volt különböző idegen kultúrák hatását egyidejűleg befogadni, illetve integrálni, anélkül, hogy feladni kényszerült volna identitását és különállását.

A nabateus civilizáció egyik legsajátosabb vonása az volt, hogy képes volt kihasználni és saját előnyékre fordítani a sivatagi körülmények nyújtotta rendkívül kedvezőtlen életfeltételeket. Fejlett volt a vízgazdálkodásuk és a természet erőinek kiaknázása komoly mérnöki képességekre vall. A nabateusok – délről északra irányuló lassú vándorlásuk során – hozták létre a sivatagi kereskedelmi útvonalakat a tengeri kereskedelem kiküszöbölésére, s ezt egészen az iszlám terjeszkedésének előretöréséig meg is tartották. Igyekeztek elkerülni a katonai konfliktusokat, és bár rendelkeztek saját hadsereggel, a katonákat gyakorlatilag soha nem használták hódító törekvések megvalósítására.

Joggal tehetjük fel a kérdést: Mi köze ennek a népcsoportnak a betonhoz?

A nabateus kultúra és művészet csúcspontját – mint az közismert – kétségtelenül a Petrában és Madáin Szálihban található monumentális építészeti remekművek, illetve hatékony vízgazdálkodási rendszerek (csatornák, ciszternák stb.) jelentik. A nabateus civilizáció művészi kifejezőkészségének sokszínűsége legalább annyira ámulatba ejtő, mint a nép történetének egyéb vonatkozásai. A nabateusok képesek voltak arra, hogy a környező népek kultúráinak és távoli civilizációk különböző elemeinek egybeolvasztásával egy teljesen egyéni, semmihez nem hasonlítható új stílust hozzanak létre. Mindez azonban egy másik szakterület érdeklődésére tart számot, mi maradjunk a betonnál.

Nézzük meg ennek a népcsoportnak és kultúrának az előzményeit.

Mint később a rómaiaknak, a nabateusoknak is volt egy helyben elérhető anyaga, amellyel vízállóvá tehették az általuk használt kötőanyagot. Azon a területen, ahol ők éltek, a finom szilícium-dioxid homoknak felszíni lerakódásai voltak. A szilícium-dioxidon keresztül beszivárgó talajvíz puzzolán anyaggá alakította azt, amely lényegében egy homokos vulkanikus hamu. Az általuk használt kötőanyag előállításához a nabateusok felkutatták a lerakódásokat, majd összegyűjtötték és mésszel kombinálták ezeket az anyagokat. Ezt követően a keveréket kiégették. Az égetéshez ugyanazokat a kemencéket használták, mint amilyeneket a fazekasságukhoz, mivel a célhőmérséklet vélhetően ugyanabban a tartományban volt.

Az első betonszerű szerkezeteket a nabateus kereskedők vagy beduinok építették, akik egy sor oázist foglaltak el és irányítottak létrehozva egy kis birodalmat Szíria déli és Jordánia északi részén. Később felfedezték a hidraulikus mész – vagyis a víz alatt megszilárduló kötőanyag – előnyeit, és kemencéket építettek e habarcs előállítására. Ezzel a rómaiakhoz hasonló módon kőtörmelék mint adalékanyag felhasználásával falakat tudtak létrehozni, amelyek a házak tartószerkezetét jelentették. Ezen kívül betonpadlókat és föld alatti víztartályokat is építettek. A ciszternákat titokban tartották, ez volt az egyik oka annak, hogy a nabateusok boldogulni tudtak a sivatagban.

A betonkészítés során a nabateusok arra is rájöttek, hogy a keveréket a lehető legkevesebb vízzel keverjék meg, és azt, amenynyire lehet, szárazon tartsák, mivel megtapasztalták, hogy a felesleges víz üregeket és pórusokat hagy a betonban és ezzel romlik a minősége. Ezt a tudást, vagyis a nyomószilárdság és a víz/cement tényező közötti összefüggést tudományosan csak jóval később fektette le 1908-ban Zielenszky Szilárd magyar nyelven, majd angolul 1918-ban Duff A. Abrams: Design of Concrete Mixtures – Kutatási jelentésében. A nabateusok építési gyakorlata magában foglalta a frissen elhelyezett beton speciális eszközökkel történő tömörítését is. A bedolgozási eljárásuk során több gél keletkezett, amely hozzájárult a hidratálás során lejátszódó kémiai reakciók alatt keletkező kötőanyagok létrejöttéhez.

A nabateusok megélhetése alapvetően a karavánkereskedelemre épült. Ezen kívül volt még egy másik gazdasági tevékenységük is, a mezőgazdaság. Ahogy láttuk, ezt a sivatagi körülmények között létrehozott fejlett vízgazdálkodás tette lehetővé. A tengeri hajózás új rendszerének, a vitorlákkal felszerelt hajók megjelenése a sivatagi karavánkereskedelem hanyatlását eredményezte. Ezzel együtt a nabateusok civilizációja is lassan elkezdett visszafejlődni. A Római Birodalom terjeszkedése során némileg lelassult a folyamat, mert római fennhatóság alatt még folytathatták sivatagi mezőgazdasági tevékenységüket. Az is elképzelhető, hogy a betonnal kapcsolatos ismereteik ebben az időszakban jutottak el Rómába, és hozzájárultak a rómaiaknak tulajdonított betonismeretek kialakulásához. A nabateus civilizáció Bizánc, az arab-iszlám és az oszmán invázió általi megsemmisülését követően – feltehetőleg a karavánutak végleges elvesztése miatt – váratlanul és végérvényesen eltűnt.

Miért nem tudtunk eddig minderről?

Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a terület nagy része ma Szaúd-Arábiához tartozik, amely egy sajátos, meglehetősen zárt közösség. A Szaúd-Arábiába érkező külföldi látogatók még ma is legnagyobb részt vallási zarándokokból állnak. Hosszú időn át nem adott ki egyéni turistavízumot az ország, csak 2019 szeptemberétől kezdődően döntött úgy, hogy megváltoztatja a turizmus területére vonatkozó politikát. A régészeti kutatások is csak a 20. század végén indultak meg Szaúd-Arábiában, ezek elsősorban a Vörös-tenger keleti partvidékére irányulnak. Ennek köszönhetően sorra tárják fel a nabateus civilizáció emlékeit és a folyamatban levő régészeti kutatások feldolgozásával, a települések világörökségi jegyzékbe vételével a térség részletes megismerése csak napjainkban válik lehetővé. Érdemes lenne ezen a területen – a régészeti feltárásokkal párhuzamosan – anyagkutatói vizsgálatokat is végezni, hogy még többet megtudjunk a nabateusok által használt építőanyagokról.

Felhasznált irodalom:

Wikipédia, a szabad enciklopédia: Nabateusok, 2020
Wikipédia, a szabad enciklopédia: Szaúd-Arábia, 2021
Nick Gromicko – Kenton Shepard: The History of the Concrete, International Association of Certified Home Inspectors, 2015

(fotók: https://hu.123rf.com/)