Lapszámok

A cementipari szakma első hallásra nem tartozik a „tipikus” női foglalkozások közé. Pedig a nők már a 19. századtól kezdve részt vettek a cementgyártásban, legalábbis német területen. Az alábbiakban röviden bemutatjuk, hogyan alakult a nők szerepe a cementiparban a kezdetektől az 1960-as évekig.

Nők a kőbányában és az igazgatói székben

A portlandcement gyártásának kezdeti időszakában a nők ott vettek részt a munkában, ahol a legkevésbé számítanánk rájuk: a nehéz fizikai munkát jelentő kőbányákban és az igazgatói poszton – igaz, mindkettő kivételes esetnek számított.

Az allmendingi cementgyár dolgozóinak csoportképe, 1900

A nők már a 19. században kisegítettek a kőbányákban, ha a férjük betegség, öregség vagy baleset miatt nem tudta teljesíteni a napi előírt termelési mennyiséget. Magában a cement gyártásában is részt vettek, ahogy azt a stuttgarti cementgyár allmendingeni üzemében 1900 körül készült csoportkép mutatja: itt a férfi munkások között négy nő is látható. Ha a gyárigazgató váratlanul meghalt, gyakran a felesége vette át a helyét az igazgatói poszton, és vezette az üzemet a fiúgyermek(ek) nagykorúságáig. Így lett például Catharina Rosina Lothary 1868-ban a mainz-weisenaui cementgyár igazgatója.

Az első világháborúig a nők általában a melléküzemekben dolgoztak vagy monoton, ill. munkamegosztáson alapuló tevékenységet végeztek alacsony bérért, például téglavetőként a téglagyárakban.

A titkárság férfidolog

A jellemzően női munkahelynek ismert titkárságokon az első világháborúig hiába keresnénk nőket. Az irodai munka férfidolognak számított. A titkárság azután vált női területté, miután az írógép elterjedése jelentősen leegyszerűsítette az ottani munkát.

Az első világháború alatt a cementipar viszonylag nagy számban alkalmazott nőket, hogy pótolja a besorozott férfi dolgozók hiányát. A gyárakban elsősorban zsákok válogatásában és a vagonok mozgatásában alkalmazták őket, míg az idősebb korosztályhoz tartozó nők a cementégetésben is részt vettek. Gépeknél viszont tilos volt dolgozniuk.

A fizetésük igen alacsony volt, nagyjából a férfiak bérének felét kapták. A levéltárakban őrzött dokumentumok csupán néhány olyan esetről számolnak be, ahol a nők tiltakoztak az alacsony bérezés ellen. A burglengenfeldi körzeti hivatal egyik 1918- as iratában ez olvasható:

„Január 28-án a helyi cementgyár összes női alkalmazottja heti bérének 35 pfennigről 40-re történő felemelését követelte. A tiltakozást a gyárba néhány nappal azelőtt belépett Himmelhuber Fanny, az ismert sztrájkvezető, Himmelhuber felesége vezette. A gyárigazgató távolléte miatt a béremelést nem lehetett azonnal megvalósítani. Emiatt a nők – a figyelmeztetés ellenére – sztrájkba léptek. Azok közül a nők közül, akik délután ismét megjelentek a munkában, kilencet beengedtek, tizenkettőt viszont kizártak.“

Az első világháború után: a nők aránya tovább nő

A mainz-weisenaui cementgyár igazgatónője, Catharina Rosina Lothary 1870 körül

A cementgyártás legtöbb feladatát a nők éppolyan jól el tudták végezni, mint a férfiak. Jól mutatja ezt, hogy az első világháború után arányaiban sok női munkaerőt foglalkoztattak a gyárak. A Heidelberg melletti leimeni cementüzem 1923-as bérkönyvében a több száz férfinév mellett 74 női is feltűnik. Majdnem mindegyikük fiatal, hajadon, 15 és 25 év közötti nő volt. Általában csak rövid ideig, legfeljebb két-három évig dolgoztak a gyárban.

Az 1930-as években ismét csökkenni kezdett a női dolgozók aránya az üzemekben. Ennek két fő oka volt:

1. A gazdasági világválság idején sok munkást (köztük nőket) kellett elbocsátani, sok cementgyár leállította a termelést.
2. A náci ideológia a nők fő feladatát az anyaságban és a háztartás ellátásában látta – a nők munkavállalása nem volt kívánatos.

Akik mégis a cementiparban maradtak, főleg fiatal nők voltak, és új területeken kaptak munkát: a könyvelésben, a laborban vagy a minőségellenőrzésben. Az idősebb korosztályhoz tartozó nők főleg takarítottak vagy a konyhán tevékenykedtek.

A bérkülönbség a nők és férfiak között továbbra is jelentős volt, és nagyban függött az életkortól. A női dolgozók 29 pfenniges órabére nagyjából egy képesítés nélküli munkás bérének 60%-át tette ki. Egy hasonló korú szakképzett dolgozó óránként 60 pfenniget keresett.

Csak a férj engedélyével

Munkáslány a leimeni cementgyár szerelőműhelye előtt 1915 körül

Becslések szerint a második világháború után a német lakosság kétharmada nőkből állt. A férfiak közül sokan elestek vagy fogságba kerültek, így a nőkre hárult a gyerekek és az idősek ellátása, valamint a legtöbb elvégzendő munka.

Az 1950-es években lassanként hazatértek a hadifoglyok, akik régi állásukat is szerették volna visszakapni. A kormány törvényileg is támogatta ezt a törekvést. A „kettős kereset törvénye” (Doppelverdienergesetz) például kimondta, hogy abban az esetben, ha egy házaspár mindkét tagja dolgozik, a feleségnek fel kell mondania, hogy szabaddá tegye az állását egy férfi számára.

A nyugatnémet kormány ezekkel az intézkedésekkel lényegében kiszorította a nőket a munkából, és visszaküldte őket a tűzhely mellé. A feleség férje beleegyezése nélkül nem is vállalhatott munkát, sőt, a férjnek joga volt felesége állását felmondani. Ezt csak az 1958-as egyenjogúsági törvény változtatta meg. Ennek ellenére a Német Szövetségi Köztársaságban 1977-ig egy nő csak akkor vállalhatott munkát, ha ez „a házastársi és családi kötelezettségeivel összeegyeztethető” volt.

Nem meglepő tehát, ha az 1950-es években a Heidelberger Zementnél főleg fiatal, hajadon nők dolgoztak, elsősorban titkárnőként vagy könyvelőként. Általában csak néhány évig maradtak a cégnél, és a házasságkötésükkor vagy legkésőbb az első gyermekük születésekor felmondtak.

A céges újság (Der Heidelberger Portländer) – a kor szellemének megfelelően – rendszeresen közölt praktikus háztartási tippeket és gondolatébresztő cikkeket a háziasszonyok részére. Az ötnapos munkahét bevezetéséről például szkeptikus írás jelent meg: a kétnapos hétvégével nem egy, hanem két nap lesz egy héten, amelyen „a család összes tagja különféle igényeivel és kívánságaival zaklatja a háziasszonyt és anyát.”

Alárendelt helyzetük ellenére a Heidelberger Zementnél ebben az időszakban is akadtak nők, akiknek sikerült olyan pozíciót elérni, ahol befolyásolhatták a cég menetét. 1957-ben például 28 férfi mellett egy nőt is beválasztottak az összüzemi tanácsba.

Beton tetőgerenda gyártása a leimeni betongyárban 1940 körül

Az 1960-as évek: a nemi szerepek változása

A nők helyzete az NSZK-ban az 1960- as években kezdett lassanként megváltozni, hála az egyenjogúságot célzó hosszas törvényi folyamatnak. 1962-ben például megnyílt a nők előtt a lehetőség, hogy saját bankszámlát nyissanak (addig férjük kezelte a vagyonukat és a fizetésüket). A Heidelberger Zement céges újságjában is ekkor állították le a háziasszonyoknak írt cikksorozatot. Ehelyett 1963-ban megjelent egy írás, amely a fiatal lányok szakképzése mellett érvelt, hogy később nőként, anyaként az esetleges sorscsapások ellenére is meg tudják állni egyedül a helyüket a világban.

(fotók: ©HeidelbergCement AG)