Lapszámok

Az egymás felett hullámzó betonszalagok – mintha szél fújná őket – hol kisimulnak és „rászelídülnek” Léstyán téglahasábjára, hol ostorcsapásként bevadulva meglódulnak. Ezeknek a hullámoknak szellemi előképe az art nuoveau zabolázatlan formálása, de XXI. századi félénk főhajtás Gaudi Casa Mila-ja előtt is. Az épület szecessziós utalásaival reagál a vásárcsarnok építészetére, de kicsit Mendelsohn csillagvizsgálójának organikus világa is átsejlik az anyaghasználatában – „brutalista” beton „Cipolla mágikus köpenyén”. Fodrozódása talán a Duna visszatükröződéseként is értelmezhető – ez áll a Minden építés alapja 2019 Betonépítészet tervezőknek kiírt pályázat nyertesei, Vadász Bence DLA Ybl-díjas építész és Miklós Zoltán építész pályamunkájának írásos anyagában. A Budapest IX. kerületében megépült Meininger Hotel látszóbetonjával mintegy monolit szoborként él környezetében.

Vadász Bence: Nyolc évvel ezelőtt nyertük el a megbízást a négycsillagos szálloda tervezésére, talán azért, mert erre a kivételes helyre a mi koncepciónk volt a legkomplexebb és legkülönlegesebb megoldás. Többszörösen is nehéz volt a helyszín, mert a telek környezetében eklektikus, századfordulós házsor és egy neoreneszánsz épület található, előtte a Petz Samu-féle Nagyvásárcsarnok, téglaépítészettel, majolikával díszítetten, tornyokkal, szecesszióba hajló gyönyörű neogót épülettel. A telek Duna felőli oldalán a közgáz egyetem, Ybl Miklós tervei alapján. Mellette megint századfordulós téglaépítészettel a közraktárak, majd a Dunaparton a futurisztikus Bálna, illetve közvetlen szomszédja a Léstyán Ernő által tervezett trafóépület. Ezekhez az adottságokhoz kellett alkalmazkodnunk, ráadásul figyelembe kellett vennünk a zártsorú beépítés előírásait is. Az volt a kérdés, hogy mihez igazodjunk? Arra jutottunk, hogy itt nem lehet hagyományos épületet létrehozni, és egyik stílust sem átvenni, folytatni. Ekkor jött az ötlet, hogy ide egy szoborszerű - nem is „épületet”, hanem egy - organikus formavilágú „képződményt” tervezzünk. Az „organikus” szó itt nem is az építészeti stílust jelenti, hanem a formavilágot – volt, aki „Dunakavicsnak” nevezte a házat. Ez volt az alapvetés, a kérdés az volt, hogyan lehet ezt a gondolatot formába önteni.

Nem lehetett teljesen zártan monolit az épület, hiszen a hotelfunkcióból eredően végig ablakokat kellett nyitnunk az utcafronton. Akkor jött a „szalagok” ötlete, amik összefogják a házat és egy hullámzó szobor képét idézik. A szalagok között a felnyíló, vízszintes sliccek a szálloda ablakait sorolják. A legnehezebb komponálási problémát mégis az jelentette, hogy milyen anyagot használjunk az építésnél. Először kiselemes burkolatokban gondolkodtunk, hosszú próbasor után jutottunk el a betonhoz. Dévényi Tamás építész barátunk ez idő tájt tervezte a 4-es metró egyik díjnyertes állomását látszóbetonnal, ő javasolta, hogy ha monolit hatást akarunk elérni, de mégis szeretnénk strukturált felületet adni az épületnek, akkor használjunk látszóbetont és zsalumatricát. A zsalumatrica nagyon izgalmas textúrát adhat a felületnek. Nagy örömünkre mind a kerületi, mind a fővárosi, illetve a műemléki tervtanács zsűri, valamint valamennyi opponens és zsűritag nagy támogatással hagyta jóvá a tervünket. 

Ez volt az első találkozás a látszóbetonnal?

Vadász Bence: Nem, az évek során számos alkalommal terveztünk látszóbeton épületeket vagy az épületeken látszóbetont is, mi szeretjük ezt az anyagot. Sokan ódzkodnak tőle, mert brutálisnak tartják vagy kevésbé humánusnak, de ez így önmagában nem igaz, mert a kompozíciótól függ, hogy miként használjuk fel, mit rakunk mellé, milyen felületet adunk neki – jó kezekben humánussá vállhat az „anyag”.

Hol jön be a tervezői folyamatba, hogy milyen anyagból készüljön az épület?

Vadász Bence: A tervezés egy folyamatos közelítés művészete, de attól is függ, hányan vagyunk a folyamatban, hány gondolategységből áll össze a kompozíció. Mi ezt az épületet ketten terveztük, így állandóan kiegészítettük, inspiráltuk egymást. Folyamatosan „közelítettünk” a megoldáshoz – ez a periódus sokszor az utolsó pillanatig tart –, mert még a kivitelezés során vagy a megrendelő megváltozó igénye szerint is felmerülhet rengeteg kérdés és módosítási igény...

Miklós Zoltán: Ahogy Bence említette, Dévényi Tamás irányított minket a látszóbeton felé. Valószínűleg túl közelről néztük a tervet, és a fától nem láttuk az erdőt. A kompozíció absztraktságának eleve sugalmaznia kellett volna, hogy egy absztrakt anyaghasználattal próbáljuk lekövetni, utólag visszanézve furcsa, hogy eredetileg kiselemes burkolatokban gondolkodtunk. A műemléki zsűrinél került elő, hogy valaki, aki friss szemmel ránézett a tervekre, azt hitte, hogy roncsoltbeton felületet gondoltunk az épület egy bizonyos részére, mert a látványterveinkről ez a benyomása támadt. Nekünk fél év kellett ahhoz, hogy világossá váljon az anyag használata.

Vadász Bence: Amit én különösen szeretek, és ebben nagyon nagy része volt Zoltánnak, hogy ezek a szalagok egymáshoz képest is elmozdulnak. Ez olyan kép számomra, mint amikor belekapnak az áramlatok az anyagba – ráadásul több anyagba, lágy rojtokba –, amik egymás fölött lobognak a szélben. Mindemellett úgy néz ki ez a hullámzó „kompozíció”, hogy a Dunaparton elindul a szomszéd épülettől, „csöndes” hullámzással, a sarkon bevadul, mint amikor egy zászlót elkap a szél, a másik oldalon pedig, ahol egy keskeny utcácskára átfordul – itt szigorú házikók állnak egymás mellett –, rásimul a szomszéd épületre. Még ebben is van egy kis játékosság és alkalmazkodási gesztus a környezethez.

Sokszor mást lát a tervező a tervezőasztalon, mint ami létrejön a valóságban. E hotel esetében ugyanazt sikerült 3D-ben megvalósítani, mint ami az önök fejében megszületett?

Vadász Bence: Úgy érzem, hogy igen, én nagyon szerettem ezt a házat! Ahol a legjobban „mozog” ez az épület, az a földszint, ahol finombeton burkolatú a lábazat, és a két legfelső szintjén. Ezeken a helyeken már nem látszóbetont alkalmaztunk, hanem vakolt vagy burkolt felületet, olyan színvilággal, mint a látszóbeton. Ezeken a felületeken még sokkal szabadabban lehetett formálni. De a „fő motívum” persze a középső zóna látszó vasbeton szalagsora! Nagyon megküzdött vele a kivitelező és a betonos cég is, mert ez egy hőhídmegszakításos szerkezet, ugyanakkor látszó, helyszínen zsaluzott felület, aminek még a hő- és vízszigetelési problémáit is meg kellett oldani, tehát ára volt a mi formai tobzódásunknak. De nagy örömünkre – mindenki a legjobb tudása szerint dolgozva – megszületett ez a maradandó és karakteres épület. Maradtak apró kérdőjelek, vannak árnyalatnyi különbségek a később felvitt felületeknél (hiszen nem egyszerre érkezett a beton), néhol roncsolódtak a zsalut tartó ankerlyukak, amelyeket ki kellett javítani, de engem ez nem zavar, mert így „őszinte” a HÁZ. Ha az ember elfogadja, hogy ez látszóbeton, akkor nem feszélyezi az a kicsi következetlenség, a véletlenszerűség, mert a látszóbeton az anyagából következően ilyen.

A tervezői gondolkodásban, az anyaghasználatban önöknél hol foglal helyet a beton?

Miklós Zoltán: A magam fejével leginkább szerkezeti anyagként gondolok rá, hiszen ma már olyan tökéletes betonfelületeket tudunk készíteni dekoranyagokkal, hogy egyre inkább eltávolodom a látszóbetontól. Annak idején még az építés alatti bejáráson végigsimítottam a Parlament látogatóközpontjának látszóbeton-felületeit, fantasztikusnak éreztem, hogy ezt a betonminőséget Magyarországon meg tudták csinálni. Aztán a kivitelezőkkel beszélgetve kiderült, hogy ugyan látszóbetont terveztek, de voltak olyan felületek, amelyeket nem lehetett látszóbetonként megvalósítani, ezért egy díszítőfestőt kértek fel, hogy imitáljon látszóbetont a gipszkarton-felületekre. Annyira szép, finom, tökéletes „betonfelületeket” lehet ilyen „hazugságokkal” elérni, ezért úgy érzem, ilyen szituációkban a látszóbeton mint monolitanyag létjogosultsága napjainkra egyre inkább megkérdőjeleződik.

Mi az egyedisége, a különlegessége ennek az épületnek az önök pályafutásában?

Vadász Bence: Az a különlegessége, hogy egy nagyon sok hangon szóló csodálatos környezetben egy furcsa kontraszthatást tudtunk elérni úgy, hogy egyik épülettel sem konkuráltunk – visszafogottan, de egyedi és karakteres hangon egy szoborszerű épületet hoztunk létre. Jó, ha egy épületnek van „üzenete”, főleg egy ilyen fontos helyen. Tudunk róla beszélgetni, és az is visszaigazol bennünket, hogy egyszerre támogatja a műemlékvédő Ráday Mihály, – a kerület – egy modernista építészeti vonal, de a „szerves építészetet művelő” barátaink is kicsit magukénak érzik. Talán ez is azt tükrözi, hogy sikerült valamit eltalálnunk, valamit megéreznünk a „hely szelleméből”…