Köszöntő
A beton sok ember számára ma már a szépséget, a tartósságot, a fantázia végeláthatatlan sokszínűségét jelenti. Számomra azonban még ennél is többet jelentett, mert egész életemben – az acélfeszítőbetétek világába való belépésemen kívül – ennek az anyagnak szenteltem szakmai kíváncsiságomat. Eredetileg nem erre a pályára készültem, de akkoriban nem volt más választásom. Ha újra fiatal lennék, akkor sem döntenék másképpen – főként azért, mert az Építőanyag Tanszéken találkoztam leendő feleségemmel.
Azt senki sem jegyzi föl, hogy nevemhez több műtárgy építésének technológiai kialakítása fűződik, viszont fontos, hogy remek embereket ismerhettem meg pályafutásom alatt, akikkel szoros szakmabeli kapcsolatok mellett barátságok is születtek. Fontos, hogy ne csak jó szakember legyél egy adott területen, hanem mint ember is helyt tudj állni. Szerencsés vagyok, hiszen remek feleségem volt, aki mindig tudta, hogy mikor, mit és hogyan tegyen a „szakmaiságon” túl, a magánéletünkben is.
Támogatott a munkámban, de ami még ennél is fontosabb volt, hogy tudta, mikor kell engem „leállítani” és inkább magunkra koncentrálni. Egyetemi tanulmányaimat 1951-ben kezdtem meg a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Karán, és 1956 tavaszán diplomáztam. Egyetemi tanulmányaim után 7 évet dolgoztam az iparban, ami nagyon hasznos volt a későbbi munkáim során. Ez a helyzet ma sincsen másképpen, ha ifjabb kollégáimra tekintek. A MÁV Hídépítő Vállalatnál eltöltött 5, majd a VIZITERV-nél eltöltött 2 év után (1963-ban) dr. Palotás László, az MTA doktora hívott meg az újonnan alapított Építőanyag Tanszékre, tanársegédnek. Egyetemi disszertációmat 1972-ben írtam meg „A feszítőbetétek reológiai viselkedésének extrapolálhatósága” címmel, kandidátusi disszertációmat hasonló tárgykörben 1984-ben védtem meg. 1991 és 1995 között az Építőanyag Tanszék vezetője voltam.
Az út jó volt, amelyen járhattam, még ha göröngyös is volt, anno. Külön öröm számomra, hogy sikerült az igényes szakmaiság szellemét a diákokba is beplántálnom. Ma már nem az egyetemen találkoznak először betonnal a diákok, hanem az óvodákban a gyerekek saját zsírkrétájukkal színezgetik Cembit… 2003-ban, 40 évnyi tanszéki munka után Palotás László-díjra jelöltek, amelyre azok a magyar műszakiak lehetnek jogosultak, akik tevékenységükkel jelentősen segítették a vasbetonépítési kultúra és technika fejlődését.
Nyugdíjasként sem ülök a lócán, várva a postást. Tanácsadóként először a Betonolith K+F Kft.-ben, majd a Cemkut Kft.-ben sok érdekes kutató-megvalósító munkában vettem részt (M7 betonpálya 24 órás táblacsere, ill. saválló betonok megvalósítási lehetősége). Ma még bejárok az egyetemre a jövő szakmérnök betontechnológusait oktatni: ők kulcsfontosságú szerepet tölthetnek be az építőipar fejlődésében. A rendszeresen megjelenő „update” számok németről magyar nyelvre történő fordítását is szívesen vállalom: ez a CeMBeton honlapján 2005- ig visszamenőleg is archivált formában megtekinthető. Ezzel nemcsak a nyelvi „frissességemet” tesztelhetem, hanem én is megismerhetem a legújabb betontechnológiai irányzatokat, meg (főleg) mások is olvashatják, és erősen javaslom, hogy olvassák is!
Általában annak örültem, ha „sikerül” valami és elismerik az eredményeimet. Nem szerencsés azonban, ha a „siker” túl fontos lesz, és az ember egy idő múlva „eredményközpontúvá” válik, illetve túlbecsüli a teljesítményét. Ezt a gondolatot a szakmájukban törekvő kollégáimnak is üzenem, hogy legyen fontos mindenkinek az, amit csinál, de ne túl fontos…