Köszöntő
Hosszú volt az út, amíg belőlem, a kémcsövekkel ügyetlenkedő kissrácból a beton szerelmese lett. Ugyanis Sztrókay Kálmán „Kis kémikus” című kitűnő könyvét olvasgatva hamar megszületett bennem az elhatározás, hogy vegyészmérnök leszek, mégpedig az akkortájt sokat reklámozott új egyetemen, Veszprémben.
Meg is kezdtem tanulmányaimat (1953), s annak rendje-módja szerint folytattam, egészen 1956-ig. Akkor a közismert események okoztak némi zavart, én viszont a szerencsés véletlenek összejátszása folytán a Szilikátkémia Tanszék vezetőjénél, Bereczki professzoréknál húztam meg magam egy társammal együtt. Ő nagy bölcsen ránk zárta az ajtót, kezembe nyomott egy adatokkal teli füzetet, hogy ugyan számoljam már ki néhány betonkorróziós kísérlet eredményét. Mire befejeztem a számolást, megszületett az elhatározás, hogy a sok választható lehetőség közül a „kötőanyag” szakon fejezem be tanulmányaimat. Így lettem „cementes”, és elhatároztam, hogy a diplomavédés után (1958) valamelyik cementgyárban kezdem meg szakmai pályafutásomat.
Azonban azokban az évekbena cementgyárak valahogy nem lelkesedtek a frissen végzett, mindenféle „ellenforradalmi nézetekkel megfertőzött” egyetemistákért, így egy kis betonüzemben, a Budapesti Cement-áruipari Vállalatnál kötöttem ki, ahol négy évet töltöttem el. Végigjártam a fiatal mérnökök szokásos ranglétráját: üzemmérnök, MEO-vezető, majd pedig fő- technológus lettem. Az itt eltöltött idő alatt megismerkedtem a betontechnológia alapjaival. Sokat foglalkoztam a betoncsövek vízzárósági kérdéseivel, őszintén szólva nem sok sikerrel…
Ipari pályafutásomnak az vetett véget, hogy Beke Béla professzor úr meghívott tudományos munkatársnak az Építőanyagipari Központi Kutató Intézetbe (ÉaKKI). A továbbiakban a gyakori névváltoztatások mellett itt, illetve jogutódjainál (SZIKKTI, CEMKUT) dolgozhattam nyugdíjba vonulásomig. Rövid betonos pályafutásomnak köszönhetően az itt töltött mintegy 40 év alatt gyakran megkerestek betonnal kapcsolatos témákkal. Doktori disszertációmat a cementek gőzölhetőségéről írtam 1967- ben, Veszprémben. A kandidátusi értekezésemet pedig a moszkvai Mengyelejev Egyetemen védtem meg (1976) a bauxitbetonok szilárdságcsökkenése okainak kutatása témakörben. Ilyen előzmények után szinte ragadtak rám a betonos témák. Foglalkoztam a cementek szulfátállóságá- nak kérdésével (több vizsgálati szabvány kidolgozása fűződik a nevemhez), vizsgáltam a római kortól kezdve a különböző korok kötőanyagait és a helyreállítási munkálatokhoz kidolgoztam ezek receptúráit. A bauxitcementtől egyenes út vezetett a tűzálló aluminátcementek kérdésköréhez, mely témakörben is több vizsgálat és szak- értői munka fűződik a nevemhez. Végül eljutottam valamennyi kötőanyag őséhez, a mész tanulmányozásához is.
Amíg egészségem engedte, a CEMKUT Kft.-nél dolgoztam tanácsadóként. Élmény volt számomra a fiatal mérnököknek a tudás átadása, szakmai útjuk egyengetése. Mindig jó érzéssel gondolok arra a néhány sikeres, munkával töltött, anyagilag biztonságos nyugdíjas évemre, amit velük dolgozhattam végig. Az aktív munkától visszavonulva még ma is fenntartom a kapcsolatot a volt kollé- gákkal, barátokkal, akik viszik tovább a szakmát. Nagy öröm számomra látni sikereiket, eredményeiket és büszkeség tölt el, hogy ebben nekem is részem van. Igyekszem a szakma iránti érdeklődésemet ébren tartani, amiben nagy segítségemre van a Beton folyóirat is.
Zárszóul egy korábbi cikksorozatomra szeretnék visszautalni, amelyben egy nagy tudós szavaira hivatkozva (prof. Bernal J.) azt választottam mottóul, hogy „a tudomány óriási eredményei ellenére még mindig nem tudjuk, miért jóízű a kenyér és mitől szilárdul a cement”. Életem hátralévő részében ezen gondolkozom, de nem hiszem, hogy rájövök…
Dr. Révay Miklós