Köszöntő
Az építő ember tevékenysége során megtanult emberöltőket jelentősen meghaladó időhorizonton gondolkodni. A természet alázatra és tiszteletre tanított bennünket, még akkor is, ha néha elhisszük magunkról, hogy képesek vagyunk azt megregulázni. Több ezer éves építmények bizonygatják az emberi elme nagyszerűségét és kitartásunkat. A betonban rejlő lehetőségek kiaknázásában még korántsem járunk az út végén. A társadalomban, gazdaságban folyamatosan zajló változások időről időre igazítanak, módosítanak a fejlődési irányokon. Azt mondják, hogy a beton örök és csak a kreativitásunk, illetve a technikai-technológiai fejlettségünk szab határt e remek építőanyagban rejlő lehetőségek kiaknázásának. Bevallom, hogy nekem mostanában déjà vu érzésem van. A pályámat tervezőként abban az időszakban kezdtem, amikor szintén egy irányváltás zajlott az iparosított építésben és lezárult egy korszak, amit panelkorszaknak nevezünk.
Magyarországon az 50-es, 60-as évek gyors ütemű iparfejlesztése megsokszorozta a megoldandó építési feladatokat. Kezdetben a mérnökök és építőmunkások találékonysága pótolta a hiányzó technikákat és technológiákat. A mai gondolkodásmódnak talán furcsa, de nem a gazdaságossági szempontok, hanem az egyre inkább körvonalazódó munkaerőhiány kényszerítette ki az építés iparosítását.
Kézenfekvő megoldásként jelentkezett az üzemszerű, zárt körülmények között történő előregyártás, mely képes volt biztosítani a munkaerő egyenletes foglalkoztatását is. A tömegtermelés iránti igényt nagyarányú technológia- és üzemfejlesztés követte. A szerkezeti elemek tipizálása, a modulrendszerek és elemcsaládok kialakítása lényegesen gazdaságosabbá tették az előregyártást, azonban az ezzel járó kötöttségek sok esetben alkalmatlanná tették a testreszabott tartószerkezetek kialakítására.
A 90-es évek elejétől jelentős változás indult el a vasbeton előregyártás területén is. Az iparág egyedi kialakítású, az igényeknek legjobban megfelelő, kis szériában előállított elemek gyártásával próbált alkalmazkodni. Az azóta eltelt évtizedek során egyre munkaintenzívebb, egyedileg tervezett és gyártott szerkezetek készültek.
Talán kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az irányváltás lendületével a nyereg érintése nélkül estünk át annak a bizonyos képzeletbeli lónak a túloldalára.
Napjainkban az építőipar ismét munkaerőgondokkal küzd és nem várható, hogy középtávon jelentősen megváltozzon a helyzet. Az iparág megrendelésállománya rendkívül hektikus, ami sok esetben kezelhetetlenné teszi a létszámgazdálkodást. Az építési helyszíneken egymástól csábítják el a hadra fogható munkaerőt a kivitelező vállalkozók.
Tehát ismét itt állunk a rajtvonalon, azonban van egy jelentős előnyünk. Az a rengeteg tapasztalat és tudás, amit az elmúlt közel ötven év alatt halmoztunk fel, a rendelkezésünkre áll. Módunk van elkerülni az egyszer már elkövetett hibákat, és sztereotípiák nélkül felhasználni, illetve alkalmazni mindazt, ami jól működött. Tagadhatatlan, hogy igazán gazdaságosan csak az egymáshoz hasonló, nagy szériában készülő elemeket lehet előre gyártani. Az is tény, hogy az építés nem lehet öncélú dolog. Azért építünk, hogy életünkhöz, tevékenységeinkhez megteremtsük a legoptimálisabb környezetet. Biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk egy okos egyensúlyt megalkotni, amelyben a tipizálás nem cél, hanem eszköz. Megfér egymással a kreativitást nem korlátozó technológia és az erőforrásainkat a leghatékonyabb módon felhasználó gondolkodás. Külön-külön már mindkettőt bizonyítottuk, itt az idő, hogy öszszegyúrjuk őket.
Néha elgondolkodom azon, hogy az építés hol tartana ma, ha olyan tempóban fejlődött volna, mint például az informatika. Belegondolni is szédítő. Hiszem, hogy a beton örök, és csak rajtunk múlik, hogy mit és hogyan alkotunk belőle.
Vass Zoltán Magyar Betonelemgyártó Szövetség, elnök Ferrobeton Zrt., vezérigazgató